Morva Emíliával a Magyar Katolikus Hírportál szerzőjeThullner Zsuzsanna készített interjút.

– Úgy ismerem a Máltai Szeretetszolgálatot, hogy nem csak a kötelező minimumot teljesíti, hanem mindig keresi a lehető legjobbat, az új, kreatív megoldásokat. Hogyan sikerült ez a járványidőszakban?

– Harmincéves a szervezet, olyan tapasztalati tudás van mögöttünk, amelyre váratlan helyzetekben is támaszkodni tudunk. A szeretetszolgálatnak szociális ellátóként működik, időseket, hajléktalanokat, fogyatékossággal élőket gondoz, de emellett a katasztrófavédelemben is van jártassága. A vírushelyzetet bizonyos értelemben egészségügyi katasztrófának kell tekinteni. Ennek is van egy rutinja, amit már ismerünk, tudjuk, milyen lépéseket kell megtenni, milyen beavatkozásoknak kell megtörténniük, mi az eljárásrend ilyenkor. Amikor tavaly szembesültünk a világjárvánnyal, nagyon gyorsan át tudtunk állni a katasztrófa okán kialakult helyzet menedzselésére. Mindez szigorú szabályok mentén történt. Azonnal központosítottuk az erőforrásainkat, a korábbi régiós irányítás helyett az országos központ irányításával kezdett működni a szervezet annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabb legyen.

– Nehéz lehet ilyen katonás rendbe állnia egy olyan szervezetnek, ahol az alap az emberek közötti kapcsolat, a figyelem, a segítségnyújtás.

– Egy szigorú sémát követtünk, és emellett természetesen magánemberként is meg kellett élnünk ezt a helyzetet.

Mi is megijedtünk, féltünk, aggódtunk, szorongtunk, ugyanazok a folyamatok zajlottak bennünk, mint bárki másban. Tetézve azzal, hogy mi nemcsak a családunkért aggódtunk, hanem a sok ellátottért is, akikért mi vállalunk felelősséget, akik ránk bízták magukat. Ők is a hozzátartozóink.

– A szeretetszolgálat közel harminc bentlakásos intézményt tart fenn. Hogyan érintette az intézményeket a pandémia?

– A járvány kitörésével az intézmények napi működését meghatározó lépéseket a népegészségügyi központ és az ágazati minisztérium határozta meg számunkra. Önállóan nem dönthetünk ilyen kérdésekben, megkaptuk az utasításokat, amelyek alapján át kellett állítanunk az intézmények működését. Kijárási tilalom volt, az idősek, a fogyatékossággal élők nem jöhettek ki a nagy bentlakásos intézményekből, és látogatók sem mehettek be. A civil munkatársaink, az önkéntesek sem járhattak be. Akkor úgy tűnt, ki lehet bírni ezt az időszakot, nem tart sokáig, addig alkalmazkodunk. Aztán egyre inkább éreztük, hogy ennek a járványnak nem lesz egyhamar vége. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehet ezt a nagyon feszes, hideg üzemmódot kicsit hasonlóvá tenni a vírus előtti időszakhoz, oldani a mindannyiunkban és a gondozottakban felgyűlt feszültséget, emberibbé tenni a hétköznapokat, hogy ne minden a betegségről szóljon. Mindenki úgy érezte, fáj a torka, állandóan figyeltük magunkat, hogy elkaptuk-e a vírust. Ha mi így éreztünk, vajon mit élhetett át a sok idős gondozott, akik nem találkozhattak a hozzátartozóikkal, akik beszűkült környezetben éltek? Megpróbáltuk ezért élhetővé tenni ezeket a szorongással teli napokat.

Nagyon jó kollégáink vannak, akik nagy hittel, szeretettel, odaadással figyeltek a rájuk bízottakra, és minden kreativitásukat bevetve próbáltak segíteni.

Igyekeztünk az idősek számára elérhetővé tenni a technikai eszközöket, így tudtak érintkezni a hozzátartozóikkal. Sok táblagépet, okostelefont szereztünk be, és segítettünk a használatukban.

– Hogyan tudták enyhíteni a bentlakásos intézményekben az egyhangúságot, a korábban megszokott látogatások, rendezvények hiányát?

– A hozzátartozók jöttek, hozták a csomagokat, beletették az unoka rajzát, a süteményekbe belesütötték a szívüket-lelküket. Az ajtón kívül gyülekeztek a kis csomagok, várták a 24 órás karantén leteltét. Szívmelengető érzés volt, ahogy a csomagokat bontogatták a gondozottak, és örültek. Volt olyan otthonunk is, ahol a nénik maszkokat varrtak, és az intézményből küldtünk csomagokat a kint élőkhöz. Sok közös ima is volt, és ez nagyon sok erőt adott mindannyiunknak. Éreztük, hogy összetartozunk, számíthatunk egymásra és a Jóistenre.

Szép volt úgy születésnapot ünnepelni az egyik otthonunkban, hogy a monitoron az egyik oldalon ott volt a néni a hatalmas tortával, sok-sok gyertyával, a háttérben a gondozóval, a másik oldalon pedig a család: énekeltek, elfújták a gyertyákat, mindenki zokogott. Előtte volt frizurakészítés, szép ruhába öltözködés…

Fontos ezekben a nyomasztó napokban, hogy kicsit ki tudjunk emelkedni a bajból.

– Gondolom, az egészségügyi intézkedések betartása mellett sem lehet mindig elkerülni a fertőzést.

– A fogyatékosok ellátásáról gondoskodó nagy bentlakásos intézményekben különösen nehéz volt megértetni a lakókkal, miért fontosak a védőintézkedések, miért kell maszkot hordani. Van, aki nem is hordja, mert nem tudja elviselni magán. Ha lehet ezt mondani, ott még fokozottabban kellett figyelni a lakók védelmére. Az egyik nagy intézményünkben jelen volt a vírus, de a gondviselésnek hála, a lakók közül alig betegedett meg valaki. A munkavállalók közül sokan megfertőződtek, de most azt mondják, a veszélyhelyzet jobban működött bármilyen tréningnél, minden korábbinál erősebbnek érzik azt a köteléket, ami akkor alakult ki közöttük.

Van olyan intézményünk, ahol sok idős, beteg ember meghalt, annak ellenére, hogy minden óvintézkedést maximálisan betartottunk. A dolgozóknak is nehéz ezt feldolgozni: egyik nap még tele vannak a szobák, pár nap múlva pedig ott sorakozik a sok üres ágy. Sokat sírtunk, hiszen évek óta itt lakó embereket vesztettünk el.

Dolgozunk azon is, hogy az ápolók szakszerű segítséget kapjanak a veszteségek feldolgozásához, a felálláshoz, hogy aztán újra tudjuk kezdeni az életet. Jön a húsvét, nekünk is a feltámadás, az újjászületés felé kell haladnunk.

– Kicsit talán most bebizonyosodott, hogy milyen fontos a kitagolás, hiszen egy tízfős otthonban könnyebb elkerülni a fertőzést.

– Igen, és a legnagyobb tanulság a szociális intézmények infrastrukturális állapotával kapcsolatos. A nagy bentlakásos intézmények nincsenek túl jó állapotban, és sokkal nehezebb védeni őket, mint egy tízfős lakóotthont. Fokozottan igaz ez a hajléktalan-ellátásra. A tél közeledtével egyre kevésbé volt igaz, hogy biztonságosabb kint maradni az utcán, mint bejönni a szállókra. Minden télen azt mondjuk, hogy férőhely hiánya miatt senkinek nem kell az utcán maradnia, hiszen bárhová beteszünk még egy széket, matracot. Idén azonban nem volt mindegy, hogy betettünk-e még egyet. Meg kellett oldanunk, hogy a hajléktalan emberek ne szoruljanak be egy kicsi helyre. Állandóan új ingatlanrészeket kellett bevonnunk az ellátásba, új helyiségeket kellett keresnünk. Szerencsére eddig a hajléktalan emberek nem nagy arányban fertőződtek meg, de az új mutáns megjelenésével ez változhat.

– A hajléktalanszállók különösen nehéz kérdést vetettek fel, hiszen ki-bejárni nem ajánlott a járvány idején. Hogyan oldották meg ezt a helyzetet?

– A legszigorúbb járványügyi előírások idején bent kellett eltölteniük a napokat. Nagy kihívást jelentett ez az intézményekben, hiszen egy hatvanfős csoportban más együtt lenni, mint egy ötfős családban. Rengeteg programot szerveztek a kollégák, hogy gyorsabban és értelmesebben teljenek el a napok. Nagyon együttműködőek voltak a lakók, megértették a helyzetet, olykor egymást is fegyelmezték. Azt sem szabad elhallgatni, hogy a hajléktalan emberek közül sokan addikcióval küzdenek, ami gátolja a helyben maradást, hiszen a napi boradaghoz hozzá kell jutniuk. A szigorú házirendjeink pillanatok alatt megváltoztak, abszurd módon fröccsel kínáltuk a lakókat, hogy ne menjenek ki. Az is új kihívás volt, amikor azt kellett mondani, hogy mától megint nem lehet bent inni. Furcsa élethelyzeteket hozott a vírus, állandóan újra kellett gondolnunk a szabályainkat, alkalmazkodnunk kellett a folyton alakuló intézkedésekhez. Nyáron minden visszaállt a normális rendbe, aztán ősztől újrakezdődtek a szigorítások. Az időseket már minden intézményünkben beoltották, és a hajléktalan embereket is a bentlakásos intézményeinkben. Ez nagyobb biztonságérzetet ad, és a hajléktalanállókon nem kell tartani a szigorú ki-bejárási tilalmat.

– Mit tudtak tenni az utcán maradókért, akiknek a helyzete az este nyolckor kezdődő kijárási tilalommal még bizonytalanabbá vált?

– Az utcán élőkért nagyon aggódtunk, ezért nem zártunk be minden melegedőt, mosodát, hogy nekik se kelljen elfeledett páriaként keringeniük a városban. Osztottunk maszkokat, fertőtlenítőt.

Az este nyolc órai kijárási korlátozás miatt nem számíthattunk az emberek szolidaritására, akik moziból, színházból hazafelé menet észreveszik, ha valaki bajban van. Át kellett szerveznünk a munkát, esténként többet voltak kint az utcán a kollégák, és kértük más szervezetek, közösségek segítségét is.

Az utcán élők érdekérvényesítő képessége nyilván nem a legjobb, ők nem regisztrálnak online az oltásra, és lakcímük sincs, sokuknak eleve nincs kapcsolata az egészségüggyel. Fontos menedzselni az ügyüket, ami ráadásul közös ügy is, hiszen ha ők védettek, az bennünket is véd, nem terjed tovább róluk a fertőzés.

– Hogyan mozgósították az intézményrendszert az egész társadalom érdekében? A pátyi műhelyben például maszkokat készítettek, PCR-teszteket csomagolnak…

– Sok helyen próbáltuk az intézményekben élők kiszolgáltatott helyzetét ellensúlyozni, értelmes, fontos feladatot adni nekik. Több idősotthon lakói és a pátyi üzem megváltozott munkaképességű dolgozói is ráálltak arra, hogy maszkokat varrjanak, illetve teszteket csomagoljanak. Nagy élmény volt az intézetekben élő nénik számára, hogy segíthettek másokon. A kollégák nagyon figyelnek arra, hogy a bentlakásos intézményekben sok legyen a program, akár a hangos, zenés, megmozgató esemény. Ha kicsit is jó az idő, mennek ki a kertbe, ott tornáznak, megnézik a rügyező fákat.

Szükség van mindenre, ami előre mutat, ami kifelé vezet ebből a deprimáló helyzetből.

– A szociális munka nem könnyű feladat, a járványhelyzetben különösen nem. Mi ad erőt a szolgálathoz?

– Mindig mondjuk, hogy még egy kicsit bírni kell, szorítsuk össze a fogunkat, de már nagyon régóta kell ezt mondani. Sok energiát fordítottam arra, hogy tartsam a lelket a munkatársaimban. Akinél lehetett, felajánlottuk a home office lehetőségét. Aki megbetegedett, azt hívtuk telefonon, akinek szüksége volt rá, annak bevásároltunk. Amiben az ember benne van, azt könnyebb elfogadni. Rosszabb csak passzívan félni valamitől. Ugyanakkor mindannyiunkon ott van az a teher, hogy másoknak kell továbbadnunk az optimizmust, miközben mi is fáradunk. Ilyenkor fontos, hogy észrevegyük, ha a másik bánatos, megviselt. Nem szabad félrenézni, mintha nem vennénk észre.

Most még inkább közös felelősségünk felemelni, aki elcsügged, minden napra találni valami pici örömet, ami erőt ad, hogy másnap is folytatni tudjuk a munkát.

Az elején nagy volt a társadalmi összefogás, a megbecsülés az egészségügyi dolgozók felé, akik a frontvonalban küzdenek, és ez emelte az emberek lelkét. Kis szomorúságot okozott, hogy a szociális szféra dolgozóinak ebből az elismerésből kevesebb jutott, de aztán sikerült erre felhívni a figyelmet. Esztergomban lakom, ott minden este nyolckor szól a harang azokért, akik az egészségügyi és a szociális ellátásban dolgoznak. És a halottainkért. Nagyon jó érzés megtapasztalni ezt az odafigyelést, ez könnyebbé teszi a munkát.

– A sok szomorúság mellett zárjuk a beszélgetést azzal, hogy milyen értékes tapasztalatokat hozott magával a járvány.

– Sok érték is született a járvány ideje alatt, jó lenne, ha arról sem feledkeznénk meg, hogy mi mindent tanultunk belőle. A fogyatékossággal élők nappali ellátásának intézményeiben jó volt megtapasztalni, hogy amikor a szülők nem vihették az intézménybe a gyerekeiket, levelezés alakult ki közöttük, azóta beszélgetnek egymással, barátkoznak. A játszótereken dolgozó kollégák beálltak a házigondozásba, segítettek az ebéd kihordásában, kezdik megismerni az élet másik oldalát és felfedezni a szépségét. Volt egy fiatal önkéntesekből álló csapatunk, ők a Covid-osztályon vállaltak önkéntes munkát. Mások részt vettek az idősekkel való online kapcsolattartásban. Több intézményből kaptunk olyan visszajelzést, hogy a munkatársak megérezték a kollegialitás fontosságát; merünk egymás vállára támaszkodni, számíthatunk egymásra, itt vagyunk, együtt erősebbek vagyunk. Ez nagy erőt adott mindenkinek, jobban összekovácsolódtak a közösségek.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó (archív) Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.