Sokan sokszor leírták az elmúlt napokban, hetekben miért fontos, vagy éppen miért nem az a Trianonra emlékezés. 100 év – 100 érv, pro és kontra. Heteken át politikai hovatartozástól függően foglaltak állást a legtöbben és kevés szakmai, tudományos, kulturális – valós megközelítést olvastam. Mindettől függetlenül számomra kétségtelen tény, hogy a magyar történelem utolsó száz évének meghatározó eseménye volt az 1920-ban, Franciaországban hozott döntés. Az elcsatolt országrészekből aztán évtizedeken keresztül áramlottak „haza” a magyarok, becslések szerint közel 2 és fél millióan. Ők és leszármazottaik mélyen a lelkükbe vésték a napot, mely megfosztotta őket közvetlen otthonuktól. Mindaz, ami ezt követően történt, már a nagypolitika sodrában megalkotott mesterséges döntések sora és azok társadalmi lecsapódása volt. Okok és okozatok logika nélküli fejre állítása zajlott hosszú évtizedeken keresztülés és legalább újabb 100 évet lehetne ezen is vitatkozni.

Egy azonban biztos – nekem, mint magyar állampolgárnak illik emlékeznem erre a napra, - mely tetszik, nem tetszik, alapjaiban változtatta meg a magyarok életét. És még ha nem is büszkén emeltem a fejem június negyedikén, mint teszem azt például március 15-én kokárdával a mellemen immár sok éve, és helyette csak szomorúan lehajtottam – fontos nap volt ez. Esztergomban csinnadratta nélkül jelent meg a képviselőtestület a Trianon emlékműnél aznap, legyen kormánypárti, vagy ellenzéki képviselő és a polgármesterrel együtt hajtottunk fejet abban a városban, melynek egykori vármegyéjét csakúgy széjjel szakította az akkori döntés, ahogyan az egész országot. Himnuszt énekeltünk és csendben vártunk. Csak a Duna volt a tanúnk.
Fél öt után 2 perccel aztán megszólalt a tárogató bús hangja a Szenttamás hegyről és talán nem csak én borzongtam bele a léleksajdító emlékezésbe. Valami azonban hiányzott minden jelenlévőnek. A Harang hangja. A Harangé, mely nem egy harang a sok közül, hanem az, amelyik szívet sajdítóan köszönt át a Felvidékre 100 évvel ezelőtt és azóta is minden ünnep és vasárnapon, emlékezve arra a napra, amikor szertefoszlott a nemzet reménye. A Bazilika nagyharangja azonban nem kondult meg.

Csendben maradt.

A Magyar Püspöki Konferencia május 21-én közleményt adott ki, melyben – helyesen – nem rendelték el a kötelező harangzúgást, nem parancsolták meg minden plébánosnak, kanonoknak az országban, hogy verjék félre a harangokat. Helyesen döntöttek, amikor körlevelükben, mely a sajtóban is napvilágot látott, azt írták, hogy idézem – „…A társadalom részéről többen indítványozták, hogy június 4-én délután fél ötkor szólaljanak meg országszerte a harangok. Aki a harangszót hallja vagy megszólaltatja harangjait, tegye ezt az imádság lelkületével, könyörögjön hazánkért, népünkért határainkon innen és túl, és Közép-Európa összes népeiért, hogy békében, szeretetben és alkotó együttműködésben építhessük közös jövőnket…” Ajánlották. Egy közéleti kezdeményezés kapcsán, amely a Trianoni békediktátum közelgő centenáriumára indult.

A Magyarországi Református Egyház az alábbi közleményt adta ki ezzel kapcsolatban: „Egyházunk vezetői arra kérik a Kárpát-medence összes református gyülekezetét, hogy a trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulóján, 2020. június 4-én, csütörtökön – magyarországi idő szerint – délután fél ötkor szólaltassák meg templomaik harangját.” Ők kérték.

A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetője azt mondta: „Hála Istennek, vallásszabadság van hazánkban, ahol gyülekezeteink szabadon használhatják templomaikat és harangjaikat". Ők is szabad döntést hagytak.

Nem felelőst keresek. Történt, ami történt. De Esztergomra, az ősi királyi városra, az államalapítás bölcsőjének mai lakóira egy történelmi pecsétet nyomott az eset. Hogy ezt ne kelljen 100 év múlva magyarázni majd az akkori esztergomiaknak, magyaroknak, muszáj volt kiírnom magamból nemtetszésemet.

Bádi Gábor

Esztergom város képviselője

2020. június 11.