FONTOS: A cikkhez használt fotók a Szlovák rendőrség hivatalos közösségi oldalán jelentek meg: A rendőrség és katonaság kéz a kézben őrzi a határt Párkányban címmel.

Igen, a valóságban is így néznek ki, de le a kalappal a hozzáállásuk előtt!

Megváltozott az élet az utóbbi hetekben, és a fene tudja mi jön még. Mindenesetre egészen más ritmusban zajlik minden, és nagyon úgy tűnik, hogy igen, ehhez is hozzá lehet szokni. Az ember már csak ilyen, alkalmazkodik. A mindennapi életet nagyjából országszerte ugyanúgy befolyásolja, jelent meg itt nálunk is elég írás, hozzászólás miegyéb a maszkviselésről, a bolti bevásárlásról, az ajánlások betartásáról. Néha talán a megszokottnál indulatosabb kommentekkel – mondjuk talán mindenki érzi saját magán, hogy a szokásosnál ingerültebb, ami azért nem meglepő a koronavírus terjedésének ismeretében, meg a vírus körüli bizonytalanságok okán.

Esztergom azonban – ahogy sok minden másban, ez helyi sajátosság – picit e téren is másképp éli meg ezt az egészet, tekintettel arra, hogy a mindennapi élethez hozzátartozik a Mária Valéria híd, ami valószínűleg a Bazilika után talán a legfotózottabb építmény. Nem mellesleg pedig azon kívül hogy mindenféle fénykép készül róla mindenféle szögből, kiválóan alkalmas arra, hogy átjusson az ember a Duna egyik partjáról a másikra.

Legalábbis békeidőben, amikor az ember immár Z generációnyi idő óta mindenféle vegzálás, ellenőrzés nélkül szabadon járt-kelt. Tegyük hozzá: ha kellett, ha nem, tisztelet a kivételnek meg a munkába ingázóknak.

Fotó: Polícia Slovenskej Republiky

Utóbbiak azok a kiváltságosok, vagy éppen pechesek – nézőpont kérdése – akik ma is minden nap használják a hidat, ami sokak szerint veszélyes a vírus terjedése miatt, mások szerint pedig egyfajta kiváltság. A valóságban pedig inkább egy nagyon furcsa, a régi, vámosoktól gyomorösszeszűkölő időszakra emlékeztet a procedúra, annyi nem lényegtelen különbséggel, hogy a határra kirendelt rendőrök valószínűleg szintén valami hasonlót érezhetnek, mint az egyszeri átutazó.

Családunk egy része az egyik parton, a másik fele a másikon él, létezik, dolgozik vagy éppen cseperedik, ez a sokaknak ismerős, normális kétlakiság eddig soha nem jelentett gondot, Párkányból Esztergomba átugrani a piacra, „teszkóba”, vagy Esztergomból Párkányba a Billába, Jednotába a mindennapok része volt. Vagy akár csak egy kávé a szomszédban, egy koncert a túlparton.

Ennek vetett véget, vélhetően átmenetileg a vírus és a kihirdetett vészhelyzetek mindkét oldalon, ma átjárni csak és kizárólag munkavállalás céljából lehetséges. Hogy ez a járvány terjedése szempontjából mit jelent, azt majd lelkes járványügyi olvasók és kommentelők úgyis elmagyarázzák lentebb, mi arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan néz ki a gyakorlatban egy határátlépés. Az esztergomi munkahely és párkányi lakcím erre feljogosított minket, még úgy is, hogy komolyan vettük az ajánlásokat és szabályokat: eddig a fenekünkön maradtunk, egy országban, egy helyen. És a továbbiakban is ezt fogjuk tenni, a mostani kivétel kizárólag munkavégzés céljából történt – bár fontos hozománya volt, hogy végre el tudtuk juttatni a másik parton élő családtagoknak az otthon vart maszkokat.

Na de nézzük a lényeget:

A hídra rákanyarodva elkezd az emberben munkálkodni a szorongás, egyrészt elég furcsa a kihaltság, másrészt meg a korábbi rutin valahogy furcsa, szokatlan merészségnek tűnik. Talán a fél arcot beterítő házi szövetmaszk teszi – a fene sem gondolta volna, hogy ilyenben egyszer hivatalosan, leellenőrizve is át lehet majd lépni bármilyen határt.

Fotó: Polícia Slovenskej Republiky

A szorongás tovább nő, amikor a híd felénél, a határt jelző táblánál meglátja az ember a leparkolt magyar rendőrségi autót és furgont, mellette a maszkos, kesztyűs rendőröket. A jelzésük egyértelmű, igazából mint egy szokásos közúti ellenőrzésnél, autó leállít, ablak lehúz. Az okmányok közül személyi/útlevél kell, az adatokra csak futólag kukkantanak rá – mondjuk a maszk miatt a fotót kár lenne nézegetni – viszont a végtelenül illedelmes és türelmes rendőr kéri, fordítsam meg neki a személyigazolványt. Egy mobil eszközzel rögzíti a hátoldalon lévő kódot, várunk valamire, majd egy csippanás jön az eszközből, mire közli, mehetek tovább. Ezek szerint valamilyen módon regisztrálják a határt átlépőket – bármennyire is furcsának tűnik, de azt kell mondanom, helyesen. Így azért a felesleges jövést-menést talán ki lehet szűrni. A munkáltatói igazolásra épp csak rákérdez, mutatnám, de int, mehetek tovább.

Következik a szlovákiai oldal, itt még furcsább a dolog: visszakerült egy, a régi határőrbódék közül, de itt is rendőrségi és újdonságként a katonai járművek jelentik a megállási pontot elsősorban, És különböző egyenruhás emberek, maszkban, kesztyűben, hozzám egy terepmintás ruhába öltözött lép oda: személyigazolványt kér, kérdezi, hogy munkaügyben-e, bólintok, mehetek is tovább. Végül is, semmi különös, de mégis, nyomasztó az egész.

Párkányban egy gyors autós kör, az élet olyan, mint Esztergomban, jóval kevesebb ember, autó az utcákon. Viszont lényeges különbség, hogy mindenkin maszk, a legtöbbeken kesztyű is – előbbi kötelező, ha utcára lép az ember. A boltban is hasonló a helyzet, van ugyan kijelölt időszak a időseknek, de ottjártunkkor nem nézte senki, vegyesen voltak bent minden korosztályból. A maszkon kívül az üzletben a kesztyű viselése is kötelező, akinek nincs, az a bejáratnál vehet el egy pár, egyébként a péksüteményekhez rendszeresített nejlonkesztyűt. Fogni vele nem egyszerű, ráadásul ki is lyukad, mire a pénztárhoz érek, érdekes, valahogy azonnal zavarni kezdi az embert, mintha azonnal úgy érezné, hirtelen védtelenné vált, pedig a józan ész valahol hátulról motyogja, hogy nem ez fog megvédeni a fertőzéstől.

Fotó: Polícia Slovenskej Republiky

A határon visszafelé hasonló a helyzet. Dolgozni? Kérdezi a terepruhás katona(?), mondom igen, mutatom a munkáltatói igazolást. Hagyja, hadd menjek.

A magyar rendőr szintén, a személyigazolványt most is szkennelik. Kicsit aggódóm, mert várni kell a jóváhagyó csippantásra - átfut a fejemen, hogy mi van, ha közlik, egy lépést sem tovább. Család, feleség, gyerek, édesanya vár haza, felvillan egy mentő ötlet is, Sanyi barátomnak van kenuja, ha máshogy nem, azzal az éj leple alatt hazaevezek, még ha ezzel szörnyű bűnt is követek majd el.

Mire idáig jutok gondolatban, kiderül, nem lesz rá szükség, csippan a készülék, a rendőr int, megköszönöm, kitartást kívánok és megyek tovább. Valahogy felszabadító érzés távozni, tényleg a fene sem gondolta volna ezt, akár csak pár héttel ezelőtt.

Mindenesetre elég is volt belőle egyszer, nem irigylem azokat, akik mindennap kénytelenek ugyanezt megtapasztalni, akinek nem muszáj, maradjon egyhelyben, otthon. Én is így teszek, kivárjuk türelmesen, míg ez az egész véget ér. Remélem, egészségben, határon innen és határon túl.

Azoknak, akiknek menni kell, vagy éppen a határon állni tényleg csak a legjobbakat kívánjuk, vigyázzanak rájuk, vigyázzanak egymásra.