A jeles napok szomorú ünnepén elhunyt szeretteinkre emlékezünk, gyertyát gyújtunk otthon, virágokkal és mécsesekkel díszítjük fel a sírokat, bolyongunk a pislákoló fényekkel teli temetőkben, közben a már távol lévő nagymamákkal, nagypapákkal, szülőkkel átélt gyermekkori emlékek, elhunyt barátokkal átélt élmények törnek elő belőlünk egyszerre melegítve és szorongatva szívünket.

Az ünnep gyökere a keleti kereszténységben már a 4. században megtalálható, ám akkor még csak mint az egész világ vértanúinak napja. A nyugati egyházban nagy jelentőséggel bírt, amikor IV. Bonifác pápa megkapta a jogot arra, hogy keresztény templommá szentelhesse a korábban az összes római istennek épült Pantheont. Az ünnep történetében újabb lépést jelenett III. Gergely pápa (731–745), aki a Szent Péter-bazilika egyik mellék-kápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem „minden tökéletes igaznak” a tiszteletére szentelte. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, és attól kezdve Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. Kezdetben május 13-án tartották, a 8. században azonban áttették november 1-jére, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék.

A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól – ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Rómában az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották és tisztelték őket. Elsősorban ők voltak méltók a feltámadt Krisztust, az égi Bárányt kísérni a mennyei Jeruzsálemben, hiszen ők vértanúhalálukban, véres életáldozatukban lettek Krisztushoz hasonlóvá. Hamarosan azonban az összes elhunytról, a tisztítótűzben szenvedő lelkekről is megemlékezett az egyház a mindenszenteket követő halottak napján, november 2-án. Mindazokra emlékezünk ilyenkor, akik a keresztségben hunytak el, és akikről úgy hisszük, hogy a purgatóriumban vannak, minthogy bocsánatos bűnökkel a lelkükön haltak meg. A katolikus tanítás szerint az élő hívek imája segít a holt lelkeknek, hogy megtisztuljanak, és így megláthassák Istent a mennyben. Bár meghatározott napokat már a kereszténység kezdeteitől arra szenteltek, hogy a megholtak bizonyos csoportjáért közbenjárjanak, egyetemes közbenjárásra november másodikát 1030 környékén a Cluny-i bencés monostor apátja, Odilo jelölte ki megszabva, hogy ezt a napot kapcsolják össze egy sor kiegészítő imával és alamizsnával.

Eszméjét jól tükrözi az egyik aznapi mise könyörgése:

„Hallgasd meg esedezésünk jóságos Istenünk, hogy amint erős hittel valljuk Fiad feltámadását a halálból, ugyanúgy erős reménnyel várjuk elhunyt gyermekeid föltámadását is.”

Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, amely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal „jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy „szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.

Az elmúlt években csendesen, rendkívüli események nélkül zajlottak le az ünnepek a városban, ha vigyázunk magunkra és embertársainkra, akkor ez idén is így lesz. Élnek azonban köztünk olyanok is, akiknek a halottak ünnepe sem szent, akik a temetői tömegben és a parkoló autókban is csak a potenciális áldozatot, az anyagi haszonszerzés lehetőségét látják. Az emlékezők és a sírokra helyezett koszorúk és virágok biztonságára a rendőrség és a polgárőrség is ügyel. Az egyenruhások ezzel együtt óvatosságra és nagy körültekintésre intenek. A rendőrség tapasztalata szerint a halottak napjához közeledve egyre gyakrabban fordulnak elő gépkocsi-feltörések a temetők környékén.