Önnek mindig a versenysport körül forgott az élete? És egyáltalán hogyan került a sérült emberek közelébe?

6 éves korom óta sportoltam. A kezdeti balettórák után a Postás Sportegyesületben szertornáztam. Csontozatomnak ez tökéletesen megfelelt, mivel elég madárka csontú voltam. Sajnos félelmeimet nem tudtam leküzdeni, így az akkori barátaim csak “Kicsi majré”-nak hívtak. 10 évesen abba hagytam a tornát, s barátnőimmel egy héten 1-2 alkalommal a Margitszigeti Sportuszodába jártunk úszkálni. Irigykedve néztem a versenyekre készülődő sportolókat. Az egyik nap egy edző megkérdezte, hogy lenne e kedvem kajakozni. Nem igazán értettem mit jelent a szó, de rögtön igent mondtam. :-)

A téli tornatermi edzések idején még nem volt gond! Amikor viszont vízre szálltunk, s én a megígért időpontra nem értem haza, egy kiadós anyai nyakleves után eltiltottak. Arra gondoltam, hogy bizony “mit gondolhat rólam az edző” – Kulcsár István, s biztos meg van a véleménye rólam, s nem is fog hiányolni… Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, hogy másnap este csörgött a telefon, s az edzőm bőszen érdeklődött, hogy miért nem megyek edzésre? Elmeséltem a helyzetet, s ezt követően ő a szüleimmel dűlőre jutott. Én örökre hálás voltam neki.

Közel tíz évig az MTK majd az MTK-VM igazolt versenyzője lehettem. Olyan csodálatos edzőkkel dolgozhattam mint Paizs György, a felejthetetlen emlékű Séra Miklós, s nem utolsó sorban Nánási András és Ürögi László.

A vízen többször találkoztam fogyatékos sportolókkal. Mozgássérültek közül a legendás Szalai Margittal (lábamputált kajakos) kimondottan jó kapcsolatom volt. Én még kislányként edzegettem, de ő már a versenyzői pályafutásaként, levezető sportolóként adott tanácsokat.

Edzéseken sokszor találkoztunk más sportágak képviselőivel. Futóedzéseink közben középtávfutókkal, úszás közben úszókkal és búvárokkal egyaránt. Középiskolásként az iskolai atlétikai versenyeken is elindultam.

Sportpályafutásomat, mikor orvosi javaslatra 21 évesen befejeztem munkahelyet kellett keresnem. 5 év nevelőotthoni nevelőtanári állás közben elvégeztem a TF sportszervezői szakát.

Már diplomásként kerültem Esztergomba, ahol már feleségként és családanyaként állást kerestem. Így kerültem az ún. “Kisegítő Iskolába” ahol értelmi sérült gyerekek tanításával kezdtem foglalkozni. Az újabb, gyógypedagógiai tanári diplomám megszerzése óta immár 26 éve testnevelést tanítok.

1995 óta veszek részt a szövetségek – először csak a Magyar Értelmi Fogyatékosok Sportszövetségében (MÉS) életében.

2000-ben már a Sydney-i paralimpián, mint edző kísérhettem el tanítványomat Varga Margitot, aki IV. és V. helyezést ért el. Következő évben már a MÉS szövetségi kapitánya voltam. Versenyeinkre meghívtam a mozgássérült sportolókat is. A pekingi olimpiára nem jutottak ki a paraatléták.
Aztán felkérést kaptam a Magyar Paralimpiai Bizottságtól az atléták szövetségi kapitányi posztjára.
2012-től a Hallássérültek sportszövetségénél is ezt a funkciót töltöm be.

Az esztergomi szakemberrel a Nőfejlesztő.hu oldalon olvasható a teljes interjú!