Török Józsefet 2014. július 8-án, 13 órakor, a Szentgyörgymezői Temetőben kísérik végső útjára. A gyászmisére a temetést követően, délután 15.30-kor, a Ferencesek templomában kerül sor.

Emlékezzünk meg Török Józsefről egy öt évvel ezelőtti, Hídlap-interjúval!

Török József, „a” tanár úr
Az igazat mondd…
(2009.11.24)

Talán nincs is a városban olyan felnőtt, aki ne ismerné Török Jóska bácsit, aki több százmillió forintnyi értékben gazdagította Esztergomot tornatermekkel és sportpályákkal, volt országos és megyei szakfelügyelő, kiváló eredményeket ért el tanítványaival mintegy kilenc sportágban és sorolhatnánk az érdemeit szinte a végtelenségig, de meséljen minderről inkább ő maga.

- 1924-ben születtem ősi esztergomi családban. Édesapám és édesanyám famíliájának férfisarjai mind kőművesek voltak. Az általános iskolát a Petőfiben végeztem, ezt követte a Szent Imre Gimnázium, majd a tanítóképző, később pedig a pécsi főiskola testnevelés szaka.

- Tanár úr azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról, hogy egyetlen főállású munkahelyük volt egész életükben a pályakezdéstől a nyugdíjba vonulásig.

- Való igaz, Dorogon kezdetem tanítani és onnét is mentem nyugdíjba.

- Időközben túlesett egy hadifogságon is.

- Az úgy történt, hogy 1944. szeptemberében ideért a front. Nekünk, leventéknek be kellett vonulnunk, így kerültem Győrbe az orsolyiták gimnáziumába katonai vizsgát tenni, azután Bécs, majd innét tovább vonulva estem amerikai fogságba 1945-ben. Folyamatosan hajtottak bennünket azzal, hogy megyünk haza, de arra még várni kellett egy ideig. Megjártuk Pozsonyt, majd összeállítottak transzportokat, ahol Érsekújváron keresztül Párkánynána érintésével Cegléd majd Lökösháza következett, innét Déva, Segesvár, Brassó, Konstanca, egészen Grozníjig, bent a Kaukázus túlsó felén. Ez egy munkatábor volt, ahol azt mondták, nekünk kell felépíteni azokat a városokat, amelyeket a háború alatt a magyar katonák megrongáltak. Számtalan megpróbáltatás után végül 1946-ban kerültem végre haza.

- Végig tud menni úgy a városon, hogy a szembejövővel ne volna köszönő viszonyban?

- Rendszerint egyszerre köszönünk egymásnak. A vicces az, amikor hölgyekkel találkozom, én természetesen előre köszönök „kezét csókolom-mal”, és ő is hasonlóan fogadja az üdvözlést. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy sok helyen tanítottam az évtizedek során. Így Dorogon, abban az iskolában, amit édesapámék építettek egykor –ez volt a későbbi Dózsa iskola. Ezzel párhuzamosan évekig voltam tanár a Petőfi iskolában, azután huszonhét évig délutánonként és esténként a szakmunkásképzőben, valamint huszonöt évig a kereskedő iskolában.

- Egy gondolat erejéig visszatérve a Szent Imre Gimnáziumra úgy tudom, hogy jeles iskolatársai voltak ott egykoron.

- Igen, például a későbbi esztergomi sebész főorvos, Csernohorszky Vilmos, aki ugyan fiatalabb nálam, de egy utcában is laktunk, vagy a szintén sokak által ismert és máig emlegetett Olajos János doktor, aki később rokonom is lett.

De ha már a két világháború közötti Esztergomról beszélünk érdemes tisztába tenni, hogy miért is nevezték a királyvárost akkoriban elsősorban iskolavárosnak. Nos, egyszerűen azért, mert számtalan oktatási intézménye volt, amelyekben a környékbeli tanulókat is fogadták. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, itt működött a Szent Imre Gimnázium mellett egy erdészeti szakközépiskola, azután volt kereskedelmi szakiskola, természetesen a Bencés Gimnázium, a Ferences Gimnázium, a leánygimnázium, a leány polgári iskola és a leány tanítóképző –tehát ezek tették iskolavárossá Esztergomot. Oktatási intézményei valójában Süttőtől Visegrádig fogadták a diákokat, sőt az 1938-as visszacsatolást követően rengeteg tanuló érkezett a Felvidékről is. Emlékszem, éppen a visszacsatolás után mi álltunk sorfalat a híd két oldalán és köszöntöttük a magyar katonákat, akik a túloldalra vonultak át.

- Tanár úr miért éppen a testnevelés szakot választotta?

- Ez egy érdekes történet volt, a nyolc általános bevezetésével megindult a szakosítás. Addig többnyire tanítói képesítéssel tanítottuk a különböző tantárgyakat, de testnevelés szakos például Dorogon nem volt. Én történetesen matematikát és fizikát tanítottam, amikor felkértek, hogy végezzem el a testnevelés szakot. Pesten kellett jelentkezni, innét irányítottak Pécsre, ahol megszereztem a szükséges oklevelet. Persze Esztergomban sem volt elegendő szakos tanár, így itt is több iskolába hívtak, elsőként a szakmunkásképzőbe, ami akkor ott volt a Kölcsey utca sarkán, a kiskápolnával szemben, azután a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolába és még számos helyre évtizedeken keresztül.

- Hogyan fért bele tanár úr órarendjébe, vagy egyáltalán a nap huszonnégy órájába ennyi elfoglaltság?

- Úgy, hogy reggelenként vonattal kimentem Dorogra, megtartottam az óráimat a két bányaiskolában, azután visszajöttem Esztergomba és itt délutántól egészen estig tanítottam a helyi iskolákban.

- Elismerések?

- Voltam városi, járási, megyei és országos szakfelügyelő, kaptam Pro Urbe-díjat, Esztergomban díszpolgárrá választottak és így tovább. Mindezt úgy és annak ellenére kaptam, hogy sosem voltam párttag.

- Számos elismerése közül melyiket értékeli a leginkább?

- Talán nem is az elismeréseket rangsorolnám, sokkal inkább egy döntésemet, miszerint elhatároztam, hogy nem lépek be semmiféle pártba. Úgy láttam, hogy körülöttem felfordult a világ, amelyben nem valamiféle pártkönyvvel akartam érvényesülni, hanem a munkámmal, azzal, amit letettem az asztalra. Egyszóval nem szándékoztam beállni azoknak a sorába, akik a pártkönyvvel mentesültek a munka alól.

- Nem is presszionálták arra, hogy vállalja a párttagságot?

- Nagyon sokszor. De mindig azzal védekeztem, hogy arra szeretnék büszke lenni, amit majd a pályám végén a munkám eredményeként fölmutathatok. Így azután nem gyűlésekre jártam, hanem akadt, amikor több mint hatvan órában tanítottam, hétvégeken meg versenyekre jártam a gyerekekkel, hiszen van öt edzői oklevelem is. Sőt, mivel Esztergomban nem volt valamirevaló tornaterem, a ferencesekhez nyertem bebocsátást Hajdú Antal igazgató atyának köszönhetően, mi több később a különböző versenyeket is itt szerveztem. Pedig mindeközben egy, még a fogságban történt fölfázásnak köszönhetően az egyik vesémet is ki kellett venni. Ami az ideológiai elkötelezettségemet illeti, nyolcvanöt esztendős koromra fölvállalom a FIDESZ színeit és a programját, mert úgy érzem, ezzel foglalkozni kell, mindig kimondva az igazat, nehogy ismét megtörténhessék, hogy a hazugság, az önös érdek, a „nekemizmus” győzzön az igazság fölött.