„Mintha két teljesen különböző hegy lenne, olyan a tibeti és nepáli főbb útvonalak alapján az Everest. Nagy álmon volt megtapasztalni azt, hogy mennyivel lehet másabb a tibeti oldalhoz képest a nepáli oldalon feljutni a világ tetejére. A különbségek még a vártnál is nagyobbak voltak” – írta a közösségi oldalán.

"Ami jó hír volt, hogy 2016-ban az északi oldalon a halálzónában átélt öt asztmás rohamhoz képest Nepál felől egy ilyen rohamom sem volt.

Két alkalommal ugyan a határán voltam, de ennél nem volt rosszabb a helyzet. Az asztma ténylegesen ismét hátráltatott, de ezúttal annyit jelentett, hogy a nehezebb légzés miatt ismét nem az élcsapatban értem csúcsot.”

Neszmélyi elmondta, nem babonás, bár az ismerősei között jócskán akadnak ilyenek, akik biztosan lebeszélték volna, hogy május 13-án induljon neki a mászásnak.

„Csak hát ők nem voltak ott, amikor a várható első három csúcsmászásra alkalmas nap közül a tömeg elkerülése érdekében a leginkább szeles napra esett a választás. A szeles napokat a legtöbb mászó nem szeretni – én sem – de az Everest déli oldalán a tömegben sem kívántam kockáztatni, hogy egy esetleges halálzónában megtörténő sorban állás alatt fagyási sérülést szenvedjek avagy kifogyjak az igen kis számú és sokszor kétséges minőségben palackozott oxigén palackjaimból. Így esett tehát a választás 15-30 km/óra szeleket ígérő, palackosok számára még így épp mászható május 13-ra, ami idén bizony péntekre esett. A szél a csúcson ennél sajnos erősebb volt.”

Ráadásul a -28 fok körüli hidegben az erősebb szél először a bal oldala felől olyan dózisban, hogy pár óra alatt elveszítette a látása 70 százalékát. Órákkal később jobb oldalról kapott hasonló szelet, mire felvette a síszemüvegét, már késő volt.

„70 százalékos látásvesztés mellett voltam kénytelen csúcsot érni. Az orvosok szerint szerencsére ez a szél okozta vakság ugyanúgy ideiglenes, mint a hóvakság szokott lenni, ezt persze már csak napokkal később Katmanduban tudtam meg. Ebben az állapotomban pedig a csúcsról komoly kalandot jelentett az ereszkedés is.”

Elmesélte, hogy a csúcstámadás tervezése alkalmával még az alaptáborban édesanyja jelezte, hogy a szíve ismét komolyan rakoncátlankodik, és kórházba kell később vonulnia alapos kivizsgálásra. Meg kellett oldania, hogy édesanyja lehetőleg ne tudjon arról, hogy csúcstámadáson van, mert a szív nem játékszer.

„Ekkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha nem tenném közzé a közösségi médiában azt, hogy épp mikor indulok a csúcsra? Mondjuk eljátszanám azt, hogy nagyon várok a jó időre az alaptáborban, és közben megjárnám a csúcsot, és amikor visszatérnék, erről számolnék be az édesanyámnak. Ezt a tervet valósítottam meg.”

Végül édesanyja később és tőle tudta meg a jó hírt telefonon, hogy immáron két országból is felért a fia az asztmájával együtt az Everest csúcsára, de ott volt a rossz hír is, hogy közben kicsit megvakult ideiglenesen.

„Mondjuk amennyi váratlan extra nehézséggel találkoztam a csúcsmászás alkalmával, ebben a péntek 13-ban mégis lehetett valami.

Viszont, ha ennyi nehézség ellenére simán csúcsot értem és élve lejutottam az Everestről majdnem vakon, akkor meggyőződésem, hogy egy életre védelmet nyertem a babonaságok által képviselt minden lehetséges rossz ellen is.”