Az ünnepelt a hűség és a kitartás példaképének is nevezhető, hiszen miután 17 esztendősen szülővárosából, Kecskemétről Tatabányára került, s a Bányász súlyemelője lett 1955-ben, mindvégig kitartott klubja mellett versenyzőként, edzőként egyaránt. Amellett egy pillanatra sem adta fel álmait, s első olimpiájának, az 1960-as rómainak a hatodik helye, majd az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikóvárosi játékok ezüstjei után a csúcsra ért: 1972-ben, Münchenben az olimpiai dobogó tetejére állhatott az 56 kilogrammosok mezőnyében, ráadásul világrekorddal - a magyar súlyemelősport első olimpiai bajnoki címét kiérdemelve.

Sportemberi nagyságát mi sem minősíti jobban, minthogy - bár már 38 éves volt - még elindult az 1976-os montreáli olimpián is, ahol hatodikként végzett. Bajnoki címe mellett az öt részvétel önmagában is az egyetemes súlyemelés legnagyobbjai közé emelte a legkönnyebbek, kezdetben a pehelysúlyúak, majd a légsúlyúak között versenyző Földit, s jó néhány elismerés, seregnyi díj és kitüntetés minősíti sportolói, de edzői munkásságát is, mely utóbbinak része lánya, Földi Csilla 16 Európa-bajnoki aranyérme és ugyanennyi országos bajnoki titulusa.

„München volt persze a legnagyobb siker, de nem szívesen teszek különbséget az olimpiai szerepléseim között, nekem valamennyi ugyanolyan kedves mind a mai napig” - mondta az MTI megkeresésére karrierjének főbb állomásait felidézve.

„Rómát például azért tartom ugyanolyan nagy becsben, mert az első olimpiám volt. Ott amúgy 55 kilóval és negyven dekával mérlegeltem” - tért ki az élversenyzői pályafutását végigkísérő egyik nagy gondjára, vagyis arra, hogy állandóan fogyasztania kellett, mivel másképp nem fért volna be súlykategóriájába.

„Most már nincs ezzel se problémám, éppen ma voltam a szokásos kórházi felülvizsgálaton, ahol szerencsére egészségesnek találtak, s 55,20 kilót nyomtam a mérlegen...”

A kérdésre, hogy mit tart a legnagyobb sikerének, s mit kudarcának, Földi Imre így válaszolt:

„Ami az előbbit illeti, természetesen kislányom születését, utóbbira pedig azt tudom mondani, hogy az 1964-es olimpia máig fájó emlék, merthogy Tokióban a világcsúcsom ellenére is csak második lettem, mivel legfőbb riválisom nálam könnyebb volt.”

Földi Imre első magyar bajnokságát 1957-ben, az utolsót 1976-ban nyerte, első magyar csúcsát 1959-ben Tatabányán érte el, s utóbbi esztendőben volt az első nemzetközi versenye is, mégpedig Varsóban, ahol a világbajnokságon bronzéremmel mutatkozott be. A nemzeti válogatottban egészen 1977-ig szerepelt. Szakításban és lökésben is kimagasló eredményekre volt képes, de a harmadik fogásnemben, az 1973-tól megszüntetett nyomásban egyértelműen a földkerekség legjobbjaként tartották számon. Húsz világ- és ötven magyar csúcsának zömét is nyomásban produkálta.

„Sajnos a müncheni olimpián volt utoljára, utána levették a műsorról, mert orvosi szempontból veszélyesnek ítélték” - emlékezett vissza. Súlyzó amúgy utoljára vagy harminc esztendeje volt a kezében; „féltettem a derekam” - adott magyarázatot a tárcsamentes évtizedekre. Napjaink súlyemelését azonban jól ismeri, s véleménye is van az utódokról:

„Többen eltűntek a palettáról, de akadnak tehetséges fiataljaink, akik most épülnek be a válogatottakba. Ám még nagyon sokat kell dolgozniuk. Akit kiemelnék: az ólomsúlyú Nagy Péter, ő még viheti valamire.”

Földi Imrét születésnapja alkalmából csütörtökön köszönti a tatabányai önkormányzat vezetése, és az ünnepségen veszi át a magyar elnök, Aján Tamás irányította nemzetközi sportági szövetség budapesti titkárságának ajándékát is.