Lukovits Milán atyával, a gimnázium új igazgatójával Keppel Dániel beszélgetett (Megjelent a Franka-lap 2015/3. számában)

Az idei tanévkezdés, hasonlóan a tavalyihoz, újabb fejezetet nyitott intézményünk életében. Iskolánk új igazgatója Lukovits Milán atya lett, akit sok-sok évvel ezelőtt a szentendrei gimnáziumban, mint matematika tanáromat ismertem meg. Akkor nem is sejthettem, hogy bő 15 év elteltével munkatársaként fogom őt faggatni gyermekkoráról, szerzetes-tanári hivatásáról és egy nem mindennapi időtöltéséről, a hegymászásról…

Átrendezted az igazgatói irodát, viszont a nagy fekete íróasztalt meghagytad. Van ennek valami oka, esetleg megtetszett?

Túl sok mindenre ez az átrendezés nem vonatkozik, csupán a székeket helyeztem át a mellettem lévő irodába, az sokkal alkalmasabb arra, hogy többszemélyes tárgyalásoknak adjon helyet. Egyébként az irodának az iskolától távoli elhelyezése nem ideális, nincs is igazán jó megoldás. Annyi előnye azért van, hogy a gondnok, a gazdasági és a titkárság, valamint az élelmezésvezető mellettem van. Ami pedig az asztalt illeti... Amikor a fiatalok benyitnak ide, megjegyzik, hogy milyen sötét és nagy… Ez egy patinás darab, szeretem az ilyen tárgyakat. És hihetetlen tárolólehetőségek vannak benne!

Mozgalmas volt a tanév eleje, de lassan kialakult a dolgok rendje. Most hogy érzed magad?

Alapvetően jól érzem magam, de nem sokat szoktam ezzel a kérdéssel foglalkozni.
Ugorjunk egy nagyot az időben: hogyan lesz egy piarista diákból ferences szerzetes?

Általános iskolás koromban nem nagyon tudtam elképzelni, mikor ferences templomba jártunk, hogy hogyan lesz valaki ferences szerzetes vagy pap. Egyszerűen jól éreztem magam a hittanon, szerettem ministrálni, és úgy gondoltam, hogy ezek az emberek valahogy csak úgy idecsöppennek a mennyországból. A gimnáziumban nagyon sokat jelentett, hogy a tanáraim szerzetesek és papok voltak egyszerre, mivel idővel rájöttem arra, hogy ezek is hús-vér emberek. Hibáik vannak, ingerült némelyik, igazságtalanságot él át a diák velük kapcsolatban stb. Ezen egyes osztálytársaim meg is ütköztek, engem viszont bizonyos fokig jókedvre derített, mert megértettem, hogy ők is valóságos emberek. Ez a fölismerés megnyitotta azt a lehetőséget, hogy akár én is lehetnék pap.

Milyen örökséget kaptál tőlük?

Úgy érzem, hogy magát a piarista életmódot részben ma is megtestesítem. Alapvetően az iskolának és az iskolában élek, a szabadidőm jelentős részét diákokkal, túrázással töltöm. Ezt csinálták a tanáraim is. Számomra az, hogy tanár legyek, nem volt idegen. Manapság a szerzetes-pap-tanár típusú ember kihalóban van, én még ilyennek érzem magam – és ez nem áll messze a piarista életformától.
A szentendrei ferences gimnáziumban 21 évig tevékenykedtél, ebből 7 évig igazgatóként. Ma az esztergomi gimnázium igazgatója vagy. Gondoltál arra, hogy lesz egy ilyen gyökeres váltás az életedben?

Én le tudtam volna élni az életemet Szentendrén. Még el tudtam volna ott tölteni 21 évet, vagy amennyit a Teremtő ad. Bő húsz év alatt megjelennek már olyan diákok, akiknek a szüleit, ill. a szülei testvéreit is tanítottam, vagy járt az osztályomba, és ma már nagyszülőkké váltak azok, akiket a fogadóórán mint szülőket ismertem meg, tehát a családból lényegében három generációt ismerek. Ha tovább maradok, akkor ezeknek a száma ugrásszerűen növekszik. Ezt veszteségnek érzem, itt már nincs 30-40 évem, ugyanakkor ez a változás az én életemet is új irányba terelte, nem csak az iskoláét.

Egyébként megfiatalított ez a felkérés?

Támaszkodom a korábbi tapasztalataimra, de mindenképpen új életszakasz nyílt ezzel. Van olyan előnye is, hogy az adott helyen nem én vagyok az “öreg” tanár, aki a legtöbb kollegájánál régebb óta dolgozik az iskolában. Újnak lenni bizonyos fokig megfiatalodást jelent. De az is igaz, hogy tizenéves gyerekek között élve – valamilyen szinten – mindig is megmaradunk gyereknek.

Még egy gondolat erejéig visszatérnék Szentendrére: az ottani működésed során mire vagy igazán büszke, mi az, amire szívesen gondolsz vissza?

Úgy érzem, hogy voltak olyan dolgok, amelyek az iskola lelki életét jó irányba befolyásolták. Hihetetlenül sokat köszönhetek a közösségi szolgálatba beleillő szeretetszolgálatnak, amelyet öt évvel korábban indítottunk el, mint ahogy az törvénybe lett iktatva. Aztán meg kell említenem a dolgozókkal, tanárokkal, szülőkkel közös zarándokutakat, amelyek Assisibe vagy egyéb más ferences helyekre vezettek. És azt gondolom, hogy a gyerekek személyes lelki életéhez is hozzátettünk valamit, de a diákok szabadidejének értelmes eltöltése – legyen szó túrákról, íjász lőtérről vagy bármi másról – szintén kellemes emlék.

Itt Esztergomban milyen terveid vannak, mit szeretnél felépíteni igazgatóként?

Mindenképpen magaménak érzem az iskolát mint feladatot, mint felelősséget és mint jövőt. Aki érdeklődött az itteni hogylétem felől, annak elmondtam az új életpálya-modellemet: most az első emeleten lakom a rendházban, második emelet a szociális otthoné, a templom alatt pedig ott a kripta… Tehát ilyen értelemben is a magaménak érzem ezt a helyet. Ugyanakkor nem jártam ide diákként és nem is tanítottam itt. A múltamnak nem része, vagyis az élményanyagot tekintve ez az iskola az öregdiákoké, az ide járó diákoké, azoké a tanároké, aki itt tanítanak vagy tanítottak. Lényegében övék ez az iskola. Éppen ezért nem is szeretném elvenni tőlük, pontosabban azt szeretném, ha az ő megelégedésükre tudnám működtetni és fejleszteni. Én nem nyújtottam be ide pályázatot. Megkérdeztek, elvállaltam, örömmel vagyok itt. Nagyon-nagyon sokat jelent a barátságos fogadtatás az öregdiákok, a tanárok vagy a dolgozók részéről, a biztatás és az együttműködés. Azokra a problémákra, amelyekre eddig is keresték a megoldásokat, továbbra is keresni fogjuk, és mindenképpen együtt, közösen. Összességében azt mondhatom, hogy az előző időszak kissé viszontagságosabb állapotai után nyugalmat és békességet szeretnék hozni, a munkánkra való odafigyelést, beleértve ebbe a diákokat oly módon, hogy ők is figyeljenek oda a saját feladatukra. Természetesen arra is figyelmet szeretnék fordítani, hogy a lelki életünkbe is fektessünk energiát, ahol szintén vannak lefelé húzó tényezők. A lelki élet szinten tartása, esetleg emelése fontos tényező. Továbbá erre az iskolára mindig jellemző volt, hogy valamiben fejlődött, az elődeim fejlesztgették, szépítgették – ezt is szeretném folytatni, tudva természetesen azt, hogy a belső az első, a külső környezet csak ezt szolgálja.

A tanítási-tanulási folyamatban mit tartasz a legfontosabbnak?

Talán az a legfontosabb, hogy sikerüljön kihoznunk a diákból azt, ami bennük van. Ne terheljük túl őket, ne legyünk elégedetlenek azokkal, akik a maguk képességei szerint maximumot nyújtanak, de összehasonlításban csak közepeset. Nem szeretnék tanulmányi eredmény tekintetében transzparensre kiírható szavakat hangoztatni. Mindazt építsük bele a gyerekbe, amit még harmonikusan be tud fogadni.

Mondhatjuk azt, hogy ez lenne a tanári hitvallásod?

Látjuk azt, hogy az idejáró diákok előismereteik, képességeik szempontjából elég széles skálán mozognak. A gyengék felkarolását egyszerre kell megoldani azzal a feladattal, amikor olyan tanulóink is vannak, akik magas ponthatárú egyetemekre akarnak bejutni. Ez nem könnyű, de a jövő sem lesz más. Nem tűzzük a zászlónkra, hogy csak elit tanulók jöhetnek ide, ugyanakkor a gyengébb képességű diákokból is a lehető legtöbbet ki kell hoznunk. Mivel időnk nagyon sok van azáltal, hogy a gyermek itt lakik, egyértelmű feladatunk az ezzel arányos tartalmak átadása nemcsak közösségi szinten, a barátságban és az összetartozásban, hanem szellemiekben is.

Fegyelmezett embernek ismertünk meg. Egy-két hét leforgása alatt mondhatni, hogy az igazolatlan órák és a késések száma drasztikusan megváltozott. Mit jelent számodra a fegyelem?

Nem valami katonásdit szeretnék játszani, magát a fegyelem szót sem szeretném hangsúlyozni. Magam számára ez sokkal inkább jelenlétet takar. Odamegyek például reggel a diákebédlőbe, és örülök annak, ha ez elősegíti azt, hogy a gyermek, az osztály, a prefektus is ott legyen. Nem azért megyek oda, hogy fegyelmezzek, hanem fontosnak tartom, hogy jelen legyek. Nem ellenőrizni és fegyelmezni szeretnék elsősorban, sőt, a fegyelem szót szívesen felcserélném a segítő figyelemre. Én inkább ezt szeretném: a segítő figyelmet. Néha tanyasi kifejezésekkel élek, mivel nagyon találóak: a gazda szeme hizlalja a jószágot – így van ez velem is. Tehát a segítő figyelem gyermeket és felnőttet egyaránt előrébb mozdít a munkájában, illetve egyáltalán az egész életben.

Egyszer említetted, hogy magában az ellenőrzés szóban is inkább az őrzést, a jó értelemben vett vigyázást húzod alá.

Igen, ez így van!

Milyennek látod ezt a generációt? Mi a legnagyobb gond, ami a diákokra nehezedik?

Nyilvánvalóan nehéz műfaj az iskola a gyerek számára. Az én diákkoromhoz képest nagyon más. Számomra az iskola egy ablak volt a világra. Nem volt televízió, nem volt semmilyen közösségi lehetőség. Tehát az iskola a szocializáció és a világlátás szempontjából is nagyon határozottan ablakot jelentett a világra. Emlékszem általános iskolás koromban mennyire örültem annak, amikor tudatosult bennem, hogy Mátyás királyról szóló történeteket fogunk olvasni. Ehhez képest manapság mind közösségileg, mind világlátás szempontjából jóval tágabb és színesebb lehetőségek vannak az iskolán kívül, mint ami a mi számunkra rendelkezésre állt. A gyereknek nehezebb dolga van az iskolában, és az iskolának is nehezebb dolga van a gyerekkel ebből a szempontból. Az az életkeret, amelyben a diák él, sokkal bizonytalanabbá vált. Régebben ha valaki elhatározta, hogy gépészmérnök lesz, tudta, hogy abban a szakmában fog dolgozni, és onnan fog majd nyugdíjba menni. Az más kérdés, hogy már az én korosztályom is alaptalanul bízott ebben, de a rendszerváltás előtt ez volt a levegőben. A mostani diákok számára nagyon sok dolog bizonytalan. Nyugodtabban működhetne az iskola, ha az anyagi, a politikai bizonytalanság, a családok egységének a meggyengülése nem nehezítené a helyzetet. Szomorú azt látni, amikor egy gyermek szorong a jövőtől. Nem vágyakkal, optimizmussal, tele tervekkel tekint a jövőbe, hanem kétségekkel.

Ebben az állapotban mit tud adni a ferences nevelés?

Egyfelől lelki erőt: változó körülmények között változatlan belső tartalommal kell helytállnunk. A másik talán az a szemlélet, hogy nem minden az anyagi javak és a kézzel fogható biztonság. Nehéz tudomásul venni, de bizony elképzelhető, hogy valakinek az életszínvonala nem fölfelé, hanem lefelé mozdul. Annak a számára, akinek Szent Ferenc egyénisége nem idegen, jelenthet valamiféle segítséget. Még a nem feltétlen jobbra forduló körülmények átélését is segítheti, és annak a felismerését, hogy máshová kell helyezni az éltünkben a hangsúlyokat. Továbbá – 20-30 év távlatából nézve – úgy látom, hogy a gyerekek jobban igénylik a lelki dolgokban is a személyességet. Érdekes módon – éppen a bizonytalanság miatt – a személyes istenkeresésre talán még nagyobb az igényük, mint korábban.

Minden reggel imádsággal kezd a tanári kar. Felolvasod a napi evangéliumot, egy-két gondolattal magyarázod is. Ez is a személyességet szolgálja?

Ez egy nagyon jó alkalom a feltöltődésre. Korábban nem éltem ilyen lehetőséggel. Mindig felkészülök arra, hogy mit fogok mondani, és ezt addig fogom csinálni, amíg mindenkinek jó...

Befejezésül térjünk át egy teljesen más témára, a hegymászásra. Szabadidődben előszeretettel túrázol, és komoly eredményeket értél el a hegymászás terén is.

Néhány szép magas hegycsúcsot megmásztam már, sőt, gyerekekkel is, amire különösen büszke vagyok. Ezek általában 3-4000 m magas hegyek, mint például a Mont Blanc, ami egészen pontosan 4807 m. Alapvetően szeretek gyerekeket szép helyekre elvinni – mondhatjuk, hogy ez a hobbim. Ennek a legfőbb eszköze a bicikli és a hegymászás. Minden esetben arra voltam büszke, ha diákokkal mentem. Ezek a hegymászások jól fel vannak építve, megelőzőleg sokat kell együtt túrázni. Összeszámoltam: az évi túráim meghaladják az 50 éjszakát, ez nem kevés.

Egy szerzetes miért mászik már-már extrémnek tekinthető magasságokba? Esetleg istenélményt ad egy ilyen vállalkozás?

A természet csodálata mindenképpen ilyen. Azt nem gondolom, hogy a tengerszint feletti magasság automatikusan istenközelséget jelent… Lenyűgözőek a hegyek, és emellett az is fontos, hogy kikkel vagyok ott. A közös élmény barátságokat erősít meg.

Amikor ott álltatok a Mont Blanc csúcsán a diákokkal, mit éltél át? Fel tudnád idézni?
Ez most viszonylag kiábrándító lesz, de nagy fáradtságot, egy bizonyos fokú megkönnyebbülést, hogy felértünk, és izgalmat, hogy a neheze most jön: le is kell mennünk, és természetesen az oxigénhiány is dolgozott. Ugyanakkor felfelé menet két pihenés között számolgattam a lépéseimet, s miközben lenyűgözött a panoráma egyre csak egy Vajda-verssor járt a fejemben: “mint a Montblanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél...”