Mindszenty József, eredeti nevén Pehm József Csehimindszenten született 1892-ben és Bécsben halt meg 1975-ben. Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása, bíboros volt.
Kispapként a szombathelyi szemináriumban nevelkedett, 1915-ben ott szentelték pappá. 1919-ben a kommün idején internálták, de még ebben az évben Zalaegerszegre kapott plébánosi kinevezést. 1944-ben XII. Piusz pápa veszprémi püspöknek nevezte ki. Jelmondatául a „Devictus vincit”, azaz a ’legyőzetve győz’ mondatot választotta.

Munkája során számos iskolát és plébániát alapított. Nevéhez fűződik az a tiltakozó levél, amelyet az ország elpusztítása és a zsidóüldözés ellen fogalmaztak meg a dunántúli püspökök. 1949-ben Mindszentyt életfogytig tartó fegyházra ítélték, de betegsége és a nyugati nyomás miatt később házi őrizetbe került. Innen szabadult 1956-ban.

1971-ben a Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodásának megfelelően - szándéka ellenére, de a pápának fogadott engedelmessége miatt - elhagyta az országot és a magyar prímások alá tartozó bécsi szemináriumba, a Pázmáneumba utazott és haláláig ott élt. Ez idő alatt a világ minden magyarlakta országát felkereste, és meglátogatta híveit.
1975-ben halt meg Bécsben. Miután meghalt, évtizedekkel később, újratemetése kapcsán érdekes felfedezés történt. A katolikus hagyomány szerint a szentség állapotát jelző módon találták a testét: azaz romlatlan volt. Holttestét végakarata szerint Mariazellben helyezték el, majd a rendszerváltás után, 1991-ben az esztergomi érseki kriptában talált végső nyugalomra az Esztergomi bazilika altemplomában.

Részlet Mindszenty József 1956. november 3-i rádióbeszédéből:

"Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A Gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart... Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. Korunknak azonban általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előreviszi.

Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel."

Fotó: Mindszenty Alapítvány/ Alfahír